Te Deum (Sík Sándor)

Sík Sándor:

Te Deum

Téged Isten dicsérlek 
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim 
és nem gyűjtöttem másnapra valót, 
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni, 
és magamnak nem kellett kéregetnem, 
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat, 
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, 
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett, 
és nem nevettem minden nevetővel, 
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép 
és megmutattál mindent, ami rút, 
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép 
és ami rút, nem tett boldogtalanná, 
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől 
és szerethettem, akik nem szerettek, 
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek, 
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, 
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam, 
és sohasem volt elég, aki voltam, 
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is, 
mikor az emberek nem akartak emberek lenni, 
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet, 
és megfuthattam a kicsik futását, 
és futva futhatok az Érkező elé, 
s tán nem kell a városba mennem 
a lámpásomba olajért, 
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! 
és ma is kiálthatom: úgy legyen! 
és holnap és holnapután és azután is 
akarom énekelni: úgy legyen! – 
hála legyen, Uram! 
hála legyen! 

Ments meg Uram! (Sík Sándor)

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!


Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!
 
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!
 
Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
 
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
 
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

(Sík Sándor)

Hiszek (Sík Sándor)

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.

Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Jézus, világ Megváltója

Jézus, világ Megváltója,
Üdvözlégy, élet adója,
Megfeszített Istenfia,
Szent kereszted szívem hívja:
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Általszegve kezed-lábad,
Átvert tested roskad, bágyad.
Mezítelen tépett melled!
Ó, siratlak, ó, ölellek!
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Virágoknak szép virága,
Honnét orcád sárgasága?
Hegyes tövis koronázott,
Édes orcád vérrel ázott.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Aszú földet harmatozván,
Vérzel, vérzel a keresztfán.
Úgy piroslik tested róla,
Mint a most nyílt, piros rózsa.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Szent karjaid széjjeltárod,
Tán az embereket várod,
Kiken vérrel könyörültél,
Betegekért betegültél.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Ím, én magam Hozzád vettem,
Magunk vagyunk, Uram, ketten.
Szent fejedet hozzám hajtsad,
Szóljon hozzám kékült ajkad.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Piros forrás, nyílj meg nékem,
Ez a mély seb menedékem!
Ha illeti szomjas ajkam,
Nincs ereje bűnnek rajtam.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Fektess el e véres ágyon,
Most szenvedni véled vágyom.
Ha megmosdom e szent vérben,
Fehérré lesz minden vétkem.
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Jézusom, ha jön a végnap,
Ismerj engem magadénak.
Homlokomon piros véred:
Tied vagyok, úgy ítélj meg!
Jézus add, hogy Hozzád térjek,
Veled haljak, Veled éljek!

Az andocsi Máriához

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
- Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keservünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak
Régi rögön új uraknak
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.