Mennyei Édesatyám!
Drága halottaimra való emlékezésem e szomorú napján hová mehetnék vígasztalást kereső szívemmel, ha nem tehozzád, Uram, én Istenem? Nyilván látom, hogy az idők múlása nem hozott gyógyító írt szívem fájó sebére, egy tenyérnyi darabot se oszlatott el bánatom sötét felhőiből.
Hozzád folyamodom, könyörülő Atyám, az emlékezésnek ezen a szomorú napján. Esedezem: nagy irgalmassággal tekints reám és láss meg engem. Jöjj közelembe, légy itt velem és szólj hozzám, hogy halottaimra való emlékezésem ne legyen leverettetés számomra, hanem inkább felemeltetés.
Igen, Atyám, Te nem hagysz magamra, Te nem vagy néma, hiszen most is szólsz hozzám szent beszédedben, drága igéket mondasz nékem a halottakról, az én halottaimról is.
Hiszek, Uram, kijelentett ígéretedben. Hiszem, Uram, úgy ahogyan mondod: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg." Csendesen ismételgetem magamban: boldogok az én halottaim is. Boldogok, mert kivetted őket e világ minden bűnéből és nyomorúságából.
Igen, Atyám, akit én jobban szerettem mint az életemet, el kellett temetnem, mert ez volt a te rendelésed. De az én lelkem megfogódzik kijelentett ígéretedben és tudom, hogy az elköltözött kedves lélek nem a földé, nem az enyészeté, hanem a tiéd. Nem a pusztulásnak adtam oda, hanem Tenéked. Ott tudom őt Tenálad, a Te szent és erős kezedben, megváltó szeretetedben.
Így élünk mi, Atyám, elválaszthatatlanul Tebenned. Ott nincs hatalma se halálnak, se időnek, ott csak Neked van hatalmad és Neked van dicsőséged örökkön-örökké.
Ámen
Isten előtt (Magyar Evangélikusok imádságos-könyve Győr, 1941)
